2006. augusztus 29-én történt.

Egy őszes hajú, kb. 2 cm-esre vágott szakállú, vékony, jól öltözött úriember lépett be a klimatizált szobába. Egyedül jött be. Két társát kint hagyta.

Miután hellyel kínáltam, leült velem szemben a nyolcszemélyes tárgyalóasztalhoz.

Nem kért kávét.

Eléggé feszültnek látszott. Arca kissé merev volt, szemei táskásak. Látszott rajta, hogy régen nevetett egy jóízűt.

– „Tudja Szilárd …” – kezdte magázódva, a szavakat szinte egyenként formálva – „Elegem van. Évek óta nem tudom igazán kipihenni magam. A cég elérte azt a szintet, amit le tudok kezelni. Évek óta hasonló szinten van az árbevételünk, de ami marad, az éhen halni sok, megélni kevés. Gyűlölöm már az egészet. 60 éves elmúltam. Rabszolga vagyok a saját cégemben!”

Éreztem, ahogy a szoba légköre valahogy sűrűbbé válik. Szemében kétséggel vegyes remény bujkált.

Biztató mosolyt erőltettem magamra, de átfutott rajtam az üzleti adatbekérő elemzésének emléke, amit előző este végeztem.

Eléggé kétesélyesnek gondoltam azelőtti napon még a céget. Az árbevétel 600 millió körül stagnál már évek óta. Az eredmény némi kozmetikázás után mindig 1-2 millió. Osztalék kivétel nem volt. És az is kiderült már, hogy szinte minden folyamatot a tulajdonos kontrollál.
Erőt vettem magamon, felidéztem az elmúlt évek néhány sikeres projektjét: honnan indultunk, és hova jutottunk!

Ettől kicsit felbátorodtam:

„Higgye el Béla, nem ülne most itt, ha nem gondolnám, hogy meglesz az az eredmény, amit szeretne!

Hívja be a kollégáit és kezdjünk neki!”

Így indult a történet.

Nem akarom részletezni a konzultáció hónapjait, a „vezetők” zavart pillantásait a tulajdonos düh-rohamai közben, és azt az extra energiát, amivel az emberekben a tenni akarást sikerült fenntartani.

A lényeg az, hogy ahogy teltek a hetek, úgy szűntek a düh-kitörések és váltotta fel őket egy-egy bizakodó mosoly, amikor valamit befejeztünk.

Rengeteg dolgot kellett kezelni: piackutatás, komplett új termékkörök kitalálása és bevezetése, rengeteg szervezés, munkatársak képzése, motivációs rendszer. Még hírleveleket is írtunk közösen, pedig ha van valami, amit nem szeretek, hát akkor az a hírlevél írás.

Elég hamar elkezdtek viszont jönni az eredmények: egyre komolyabb új megrendelők, lelkes és bizakodó munkatársak, egyre növekvő pénzügyi eredmény.

Mivel akkoriban a III. kerületben volt az irodánk, és mivel kiderült, hogy igencsak ínyenc csapattal volt dolgom, úgy félidőben elkezdtünk a Wasabi-ba járni. A konzultáció végén már azzal viccelődtek, hogy a legjobban az ebédek fognak nekik hiányozni, és ígérjem meg, hogy lesz után-követés!

Persze megígértem, de sok szükség nem volt rá. Ahogy jöttek az eredmények, úgy kezdték el újra élvezni a munkát és már nem akartak eljönni Budapestre.

A konzultációt követő évben a cég árbevétele 2 milliárd Ft. volt. Az eredmény több százmillió, a bankszámlán pihenő tartalék úgyszintén.

A tulajdonos úgy döntött, eladja a részét, és elkezdi élvezni a hosszú évek gyümölcsét. Elkezdett vevőket keresni. Amennyire tudtam, segítettem neki, mígnem a sokadik jelentkező végül komolynak bizonyult.

És ekkor újra tanultam valamit. A vevő-jelölt egy külföldi multi volt, akinek már akkor több érdekeltsége volt az országban is. Mondanom sem kell, nem kezdő volt cég-vásárlás terén.

Miután papíron megnézték a cég számait, az első tennivalójuk az volt, hogy betettek a cégbe egy kontrollert, „aki majd elemzi a cég mutatóit” – mondták ők. Ezután elhívták a tulajdonost egy többnapos vendégségbe és tárgyalásra, az ausztriai központjukhoz közeli hotelbe.

Később derült ki, mi is volt a valódi szándékuk ezzel. Arra voltak kíváncsiak, mi történik a cégben, ha nincs ott a legfelső vezető; mennyire rá épül a cég, és így mekkora a valós értéke a cégnek!

A cég értékét nagyban meghatározza, hogy hány stabil vezető van a cégben, akik képesek önállóan képviselni a tulajdonosi érdekeket és így igazán stabillá tenni a céget!

Ezt figyelte meg a beépített emberük, míg a tulajdonos azt hitte, a tisztelet és a megbecsülés az oka a luxus körülmények között zajló ráérős tárgyalásoknak.

A cég jól vizsgázott.

Minden ment a maga útján, semmilyen változás nem történt a napirendben és az ügyek vitelében a tulajdonos nélkül. A vezetők tudták a dolgukat. A tulajdonos eladta a céget – olyan összegért, amiről legtöbben csak akkor álmodoznak, amikor egy-egy igazán komoly lottó főnyereményt hallva megfordul a fejükben, hogy mégiscsak kellene venni egy szelvényt.

Én viszont megértettem, hogy stabil felsővezetői és középvezetői réteg nélkül nincs stabil cég.

A körülmények úgy hozták, hogy ezt a tapasztalatomat jó időre félre kellett tennem, mivel nem sokkal ezután elkezdődött a válságnak nevezett pénzügyi szemfényvesztés, és minden munka kizárólag arról szólt jó pár évig, hogy így vagy úgy, de valahogy húzzuk ki a cégeket a gödörből. Olyan rövid idő alatt, amennyire csak lehetséges, olyan hatékonyan, amennyire csak lehet. Vezetői képzésre, egyáltalán bármilyen képzésre, sem pénz, sem idő nem volt.

Nemrégiben azonban úgy találtam, hogy ideje elővenni a régi tapasztalatomat a polcról, és leporolni kicsit. A legtöbb cég tulajdonosa, akikkel találkozom már újra nem csak a „mai nap túlélésében gondolkodik”, hanem abban is, hogy kiszabaduljon a mókuskerékből, és egyszer átadja a cégét egy rátermett vezetői rétegnek, és elkezdje ő is élvezni a sok év kemény munkájának a gyümölcsét.

Te is ki tudsz szabadulni, nem kell, hogy örökre a céged rabszolgája légy!

Összeállítottam számodra egy egyedülálló tréningsorozatot, ami nem csak Neked, hanem a lojális kulcsembereidnek, vezetőidnek szól.

Öt profi képzés, amely kiképzi a vezetőidet azokra a nélkülözhetetlen gyakorlati eszközökre, melyekkel Veled vagy nélküled is el tudják majd kormányozni a cégedet, és nem kell minden stratégiai döntést egyedül meghoznod és végigvinned!

Ráadásul mindez hihetetlen kedvező áron.

Jelentkezz most!

Kérj bővebb információt munkatársaimtól, ne légy tovább rabszolga, légy szabad!

FELSŐVEZETŐI TRÉNINGEK – Link! (Kattints!)

Barátsággal:

Potencsik Szilárd